Vitó Zoltán: Van úgy az ember...

Van úgy az ember,

hogy 'álmodozni' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- riasztó úton - csak a valóságig.

Van úgy az ember,

hogy bár 'szólani' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- tétova úton - csak a hallgatásig.

Van úgy az ember,

hogy 'bátorságra' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- bénító úton - a megalkuvásig.

Van úgy az ember,

'őszinteségre' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ösvényes úton - csak a hazugságig.

Van úgy az ember,

hogy 'építeni' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- vak-sötét úton - csak a rombolásig.

Van úgy az ember,

hogy bár 'szállani' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- ingoványon - az elnyelő mocsárig.

Van úgy az ember,

hogy az 'Összhangra' vágyik,

mégsem jut messzebb:

- veszejtő úton - lelke káoszáig...

Bizony, van úgy az ember:

otthagyná gőgös, 'koronás' helyét;

sóváran nézi buksi kutyájának

lélek-gyémántként csillogó szemét:

és sírva simogatja

egy őz gidácska ártatlan fejét:

Ám úgy is van az ember,

haragra, bosszúra készül előre,

de egy kedves hang csendül, -

és szelíd barátság sarjad belőle.

És úgy is van az ember,

hogy balsorsára készül már előre,

de egy tiszta fény villan, -

s búvó remény, öröm sarjad belőle:

Mert úgy is van az ember

- sorsáért bármily balszerencsét átkoz -;

egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz,

és mégis eljut, eljut önmagához,

- kalandos úton - legjobb Önmagához."

"Az emberek mindannyian testvérek,

és egymást marcangolják;

a vadállatok kevésbé kegyetlenek.

Oroszlán nem háborúzik oroszlánnal,

sem tigris a tigrissel;

csak a más fajtájú állatokra támad;

egyedül az ember teszi meg azt,

bár van esze,

amit az esztelen állatok soha."

(Fénelon)

AZ ERDŐ FOHÁSZA:

VÁNDOR, ha elhaladsz mellettem ne emelj rám kezet!

ÉN VAGYOK tűzhelyed melege hideg, téli éjszakákon

ÉN VAGYOK tornácod barátságos fedele,

amelynek árnyékába menekülsz a tűző naptól

és gyümölcsöm oltja szomjadat.

ÉN VAGYOK a gerenda, amely házadat tartja,

én vagyok asztalod lapja,

én vagyok az ágy amelyben fekszel

a deszka, amelyből csónakodat építed.

ÉN VAGYOK házad ajtaja, bölcsőd fája, a koporsód fedele.

NE BÁNTS!

Régi ír áldás:

Legyen időd a munkára - ez a siker ára.

Legyen időd a játékra - ez az örök ifjúság titka.

Legyen időd a nevetésre - ez a Lélek muzsikája.

Legyen időd a gondolkodásra - ez az erő forrása.

Legyen időd az olvasásra - ez a bölcsesség alapja.

Legyen időd, hogy kedves légy - ez a boldogsághoz vezető út.

Legyen időd az álmodozásra - kocsidat majd egy csillaghoz vezeti.

Legyen időd, hogy körülnézz - túl rövid a nap ahhoz, hogy önző légy.

Legyen időd, hogy szeress és Téged is szeressenek - ez isteni kiváltság.

"Az az ember, akit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam: én nem olyan vagyok. De te szeress, és én majd igyekszem hogy jobb legyek önmagamnál."

(Prisrin)

„….A nők.

Megfigyelted, milyen óvatos-bizonytalan hangsúllyal ejtik ki a férfiak ezt a szót?

Mintha egy tökéletesen le nem igázott, örökké lázadásra hajlamos, meghódított, de meg nem tört, rebellis néptörzsről beszélnének. S egyáltalán, mit jelent az élet mindennapos élménysorozatában ez a fogalom?

„A nők?...”

Mit várunk tőlük?...

Gyermeket?

Segítséget?

...Békét?

Örömöt?

Mindent?

Semmit?

Pillanatokat?

Az ember csak él, vágyakozik, ismerkedik, szeretkezik, aztán megnősül, megél egy nő társaságában szerelmet, születést és halált, aztán megfordul lábikrák után az utcán, néha tönkremegy egy hajviselet vagy egy száj forró lehelete miatt, pillanatokra úgy érzi, polgári ágyakban vagy mellékutcák szennyes találkaszállóinak törött rugós hencserein, hogy kielégült, néha fellengzősen nagylelkű egy nővel, sírnak és fogadkoznak, hogy most már ők ketten együtt maradnak, segítenek egymásnak és egymáson, egy hegytetőn élnek, vagy a nagyvárosban…

De aztán fordul az idő, egy év, vagy három év, vagy két hét – megfigyelted, hogy a szerelemnek, mint a halálnak nincs órával vagy naptárral mérhető ideje?...

– s a nagy terv, melyre vállalkoztak, nem sikerült, vagy nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelték.

S akkor szétválnak, haraggal vagy közömbösen, s megint reménykednek és újrakezdik, más társakat keresnek. Vagy fáradtak már, s együtt maradnak, elszívják egymás életkedvét és életerőit, s betegek lesznek, kissé megölik egymást, meghalnak.

S utolsó pillanatban, mikor lehunyják szemüket, értik már?...

Mit akartak egymástól?

Csak engedelmeskedtek, egy vak és nagy törvénynek, melynek parancsa a szerelem leheletével újítja örökké a világot, s szüksége van párzó férfiakra és nőkre, hogy a fajta éljen?... Ez minden? S ők közben, szegények, mit is reméltek, személyesen? Mit adtak egymásnak, mit kaptak a másiktól? Milyen titokzatos és félelmes könyvvitel ez… S csakugyan személynek szól az érzés, mellyel egy férfi egy nő felé fordul? Nem a vágynak szól, örökké és csak a vágynak, mely néha, átmeneti időszakokra testet ölt?

S ez a mesterséges izgalom, melyben élünk, nem lehetett célja a természetnek, mikor megalkotta a férfit, és asszonyt adott melléje, mert látta, hogy nem jó nekik egyedül.”

(Márai Sándor)

"Ez varázslat.
Ha nincs pislogás, akkor nagy kalandjaid lesznek.

Ha nincs könnyhullatás, akkor hosszú és boldog életed lesz.

Ha nem alszik, olyan emberré válsz, amilyenné válni akarsz."

Koontz, Dean R.

„Hogy mit jelent hattyúnak lenni? Úgy siklani, mint az álom? Fenségesen a tó sima tükrén...
És nem menni soha a partra.

A szárazon, ahol az emberek járnak, ügyetlen a hattyú.

Tán nevetséges is.

Ha végigtotyog a parton, akkor egy másik madárra hasonlít. Egy libára.

Ott kell maradnia a tó tükrén.

Némán, fehéren, fenségesen.

Nem repülni, pedig madár. Egy dalt tudni, és nem énekelni.

Egy életen át, mindhalálig.

Emelt fő, hűvös közöny azok iránt, akik a partról bámulnak. És a dal? Soha...”

/ A hattyú – The Swan című film /

Ne engedd a madarakat félni,

a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,

almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,

ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,

ösvényeket indákkal benőni.

Bényei József

„Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatnám, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd... Mind a barátod lesz.”

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

"Ne írj, ha nem lehet,

csak gondolj rám
mindig,
kedveset, szépeket,
sötétet, napfényt,
lépteket
feléd,
felém..

a gondolat elér.."

Pilinszky János : Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.

Milyen megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.

„Szemem elől vedd el

a tél-hideg tányért,

etess szerelemmel,

hogy ne legyek árnyék.”

Nagy László: Fagyok jönnek (részlet)

" Ha a lelked fázik

Tested is melegre vágyik...

Magányos vacogásod egy csésze teába zárod.

Érzed ha fúj a szél.

Morog az idő, majd csendben megáll.

Sóhajod a múlt mélyébe száll.

S ha az ébredő jelen hozzád ér,

Fájdalmad jégveremén olvad a tél..."

(Zed Koby)

Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,

láttad-e ott, hogy kel fel a nap?

Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,

ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?

Se nádirigót, se kócsagot,

se a vadrécék kéktükrű szárnyát,

se víz mélyén rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?

Füstje simogatta arcodat,

ha felkel a hold, és a lidércfény

táncol a tündöklő ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,

úszó fészket a nagy vizeken?

S hallgattad-e ködös hajnalokon

a vándormadár, hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e a párnád,

millió béka a muzsikád,

imbolygó bagoly kedves barátod,

nyárson sült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,

este, ha lobban a néma tűz,

s a nádas felett átszáll az álom,

s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,

és tartja feletted az eget,

neked adja a csillagos békét,

és megsimogatja szívedet.

Visine Poet ~ Kérdések

Mondd, vártál-e már úgy,

tudtad, hiába vársz,

s mentél-e már úgy,

mindegy volt, merre jársz,

szóltál már visszahívón

tűnő árnyék után,

hagyták már kinyújtott kezed

elengedve, sután,

kérdeztél már tudva azt,

nem felel senki sem,

vártad-e már halk reménnyel

a szép szót: kedvesem...

Kívánta már arcod

zápor verését,

mossa le mindörökre

nem akart könnyeid?

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani.
Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek,
de kimondva jelentéktelenné válnak.
Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el.
Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz.
És szerintem ez a legrosszabb.
Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”

Stephen King

Paudits Zoltán: A remény

Néha jó, néha vágyom,
néha fáj, néha fázom,
néha bánt, néha szorít,
néha bont, néha szakít,
néha fény, néha árnyék,
néha lét, néha játék.

Néha nem mond semmit sem,
néha ül a mindenen,
néha ördög, néha angyal,
néha megcsal önmagammal.

Bodnár András - Álmodj

Álmodj boldogan, álmodj szépet

Álmodj igazra váló meséket

Álmodj barátot melletted állót

Álmodj hű társat, de sose válót

Álmodj magadnak igazi otthont

Álmodj bele kivel megosztod

Álmodj táncot mi magasba emel

Álmodj táncost, ki szívednek felel

Álmodj tüzet, lánggal égetőt

Álmodj csókkal perzselő szeretőt

Álmodj utakat, messzi világot

Álmodj szívedbe nyíló virágot

Álmodj szerelmet, tiszta vágyat

Álmodj lesz kivel megosztod ágyad

Álmodj szabadat, láncot megtörve

Álmodj szárnyalást földhöz nem kötve

Álmodj hát jövőt, álmodj szépet

Álmodj igazzá váló meséket.

Szóljon ez a pár sor az én nagy kedvenceimről...
...az emlékezésről, az emlékeimről, szemem fényéről, gyönyörű szép bársonytalpú hófehér perzsa cicámról, kit nemrég veszítettem el...


"Simogattam és becéztem ezt a puha, érzékeny állatot, mely oly lágy, mint a selyemből szőtt ruha - meleg, gyengéd, érzékeny és veszélyes."
(Guy de Maupassant)


"Az egyetlen valódi okunk a derűlátásra: a macska.
Ezt a kis prémes ragadozót semmi más módon nem lehetett volna ezer és ezer éven át hozzánk szelídíteni, mint rendíthetetlen, ellenszolgáltatást nem váró, feltétel nélküli szeretettel.
A szépsége abszolút imádatával - a szabadsága, függetlensége teljes tiszteletben tartásával.
Ha ez sikerült, az emberiség nem lehet egészen elveszve."

(Ottlik Géza)


Palásti Kovács Zoltán: Macska-álom

A lepedő gyűrött íveit keríti körbe
kis szigetként,
s a hajlékony gyönge gerinc
szelíd gömbbé változtatja a nyurga testet.
A paplan-gubanc életet éli
árva nyüszörgéssel,
mely betölti a szoba csendjét.
Igen, a csendet.
Mert nélküle
a csend is csak dermesztő üresség maradna.


„Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,
hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?”


(Weöres Sándor)

Talán

Talán Veled is előfordul,
hogy egy pillanatra

Megállsz

Megfürdeted arcod a fáradt
fényben.
Öreg házat látsz, árnyékát, hulló
levelet,
Megérintesz egy kezet, s akkor
megváltozik a világ;

ha Megállsz.