"Honnan ismerjük fel egymást?
Onnan, hogy a lélek hangjaira érzékenyek vagyunk.
Onnan, hogy a csodát nem engedjük elvenni magunktól.
Onnan, hogy messzire nézünk,
jóval a földi élet és a halál határain túlra.
Onnan, hogy nem engedjük megfosztani magunkat attól a bizonyosságtól,
hogy halhatatlanok vagyunk.
Onnan, hogy hiszünk a hitben.
Onnan, hogy sejtjük, ahová elindultunk, ott várnak.
Onnan, hogy belül keresünk, magunkban is, másokban is.
Onnan, hogy bár magányosak vagyunk, nem vagyunk egyedül.
Onnan, hogy életünknek, még ha nehéz is, értelmét látjuk.
...Fogjuk meg egymás kezét.
De ha nem sikerül-mert ma ez is nehéz- legalább
tudjunk egymásról a sötétben."

B. Radó Lili - Esti dal

Oly jó ilyenkor este már,

mikor az izzó nap leszáll

s a csillag csillog csak nekem.

Elgondolom az életem.

Ami elmúlt és ami lesz még,

mit rég megúntam s amit szeretnék,

messziről nézem és nyugodtan,

ami után egykor futottam.

Mire az izzó arc lehül,

a szív is békés lesz belül.

Öröm, kétség oly messzi cseng

és jól esik az esti csend.

Jó így mégegyszer szemlehúnyva

mindent végiggondolni újra,

a lélek könnyű, mint a pára

s csend van. Elalszunk nemsokára.

Őri István: A tündérkert virágai - Holdfény

Őri István: A tündérkert virágai

Láttam egy fénylő alakot, magas hegyek alján sötétlő erdő szélén. Kezeit előre nyújtotta, mintha el akart volna érni valakit. De nem volt ott senki, csak ő. Fény-ruháját könnyű szél lengette, fény-haja hullámzott. Egyébként csend volt és minden mozdulatlanul várt valamire. Ő is.

Holdfény

Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra.

Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat.

Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszercsak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével.

Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled.

Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is.

Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel.

Én hozzád, mások: akikhez tartoztak.

Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott.

Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves.

Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál.

Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el.

Gyere...

Várlak...

Nagyon...

JUHÁSZ GYULA: JEGENYE LELKEM

A sors megrázta lelkemet,
Mint a vihar a jegenyét
És lelkem mindig énekelt
S csókolta a vihar egét.

Letörték legszebb ágamat,
Hajtottam újat s csöndesen
Megülték, mint a madarak,
A vágy, a jóság s szerelem.

S ha őket is elűzte mind
A végzet, mégis megmaradt
Egy álom, fájó és szelid,
Mint csíra tiszta hó alatt:

Hogy nem hiába nyílt az ág,
Madár hiába nem dalolt,
Hogy mindig lesz nekünk hazánk,
Ó jegenyék, ó csillagok!

Ne állj zokogva síromnál,

nem vagyok ott.

Nem alszom.

De ott vagyok az ezer szélben, mi fú.

Én vagyok a gyémántcsillogás a havon.

Én vagyok a napfény az érett gabonán.

Én vagyok a szelíd oszi eso.

Amikor felébreszt a reggeli zsivaj,

ott vagyok minden hangban veled,

a csendesen köröző madár szavában,

de én vagyok a csillag is, mely rád süt az éjszakában.

Ne állj hát zokogva síromnál,

nem vagyok ott.

Nem haltam meg.

/Ismeretlen szerző/

Halmi Zsolt
Sóhaj

Mindenben benne van.
A tóban, a hóban,
A szóban, a jóban,
A holdban, a sorban,
A múltban, e korban,
a fájdalmas és boldog,
alvó és éber,
ártalmas és végzetes,
csókban a -múlt és jelen-
jövőt tápláló Sóhaj...

"A lelkünk addig vágtat
Míg hajtanak a vágyak
De, hogy mindent láss, miről álmodsz még
Száz lóerő sem elég
A lelkünk arra vágtat
Hova hajtanak a vágyak
Ahol győz a remény és a baj menekül
Ülj fel egy lóra s repülj"

"Jól tudom: a fényt a szemem itta, a dalt a fülem fogta, a simogatást a kezem érezte, szép utakon a lábam vitt, és a gondolatok a fejemben születtek, mint az ég távoli villódzása, de mindezt a szívem gyűjtötte össze, és belőle lett minden, ami Szeretet."
/Fekete István/

Szent Patrik kódexbeli áldás

Az Úr legyen előtted,

hogy a jó utat mutassa neked.

Az Úr legyen melletted,

hogy téged karjába zárjon és megvédjen.

Az Úr legyen mögötted,

hogy megvédjen a Gonosz cselvetésétől.

Az Úr legyen alattad,

hogy felfogjon, ha leesel.

Az Úr legyen tebenned,

hogy megvigasztaljon, ha szomorú vagy.

Az Úr legyen körülötted,

hogy megvédjen, ha mások rád rontanak

Az Úr legyen fölötted,

hogy megáldjon téged.

Így áldjon meg téged a jóságos Isten,

ma, holnap és minden időben.

Ámen.

(IV. század)