Biegelbauer Pál ~ Érintés

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.

Könnyű a Napnak, mert nem kell szólnia ahhoz, hogy a pirkadat pírjával reményt öntsön a szívünkbe, sem a virág szirmán a harmatcseppnek, hogy parányi ékkőként beragyogja a lelkünket. Egyszerűen csak vannak, nem tesznek semmit és létük csodája önmagunk csodájának felismeréséhez segít.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.
De mit tegyek, ha nem érinthetlek szellőként, sem friss forrásvízként, s nem vethetek rád óvó árnyékot, mint a dúslombú fa? Ember vagyok és fizikai valómban nem lehetek ott, ahol vagy, hogy megérintselek a tekintetemmel, a hangommal vagy a kinyújtott kezemmel, Lehet, hogy mire az érintésem eljut hozzád, a testem már régóta az enyészeté.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.
És az érintéshez nincs más eszközöm, csak a szó. A szó, amely túl van a tér és idő határán, és a csendből forrásozik.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak.
Mert nem lehet szólni.
Minden szó a teljességet töri darabokra.
Csak a csend igaz.
A csend a teljesség, a csend az időtlenség, a csend a változatlanság.

Minden szó az időtlen teljességcsendből időt teremtő
szárnyalással kél és ereszkedik vissza. A lét hullámverésének kiszakadt
cseppjeként felragyogtatja a tengert és visszahull.
Minden szó a teljesség gondolatszürke tükrének egy-egy cserépdarabkája.
Minden szó az elveszett teljesség feletti fájdalom jajkiáltása.

Minden szó hamis, mert az egészet részbesűrítetté, az időtlent időbeágyazottá, a változatlant változás – látszatúvá varázsolja.

Nem szólni akarok hozzád, hanem érinteni akarlak a szavakkal.
Mert minden szó igaz, benne a változatlan, időtlen teljesség az időben, a részben és a változóban nyilatkozik meg.