Valami mindig elmúlik

Valami mindig elmúlik,
talán, hogy helyet adjon másnak,
ha nem így lenne,
egyhelyben topognánk,
ugyan azt a szót ismételgetnénk,
soha nem derülne fény a végtelenre,
Voltak ragyogó, napsütötte pillanataink,
de attól olyan szép,
és attól lesz egyre szebb,
ahogy távolodunk az időben,
hogy megismételhetetlen,
szeretetünk az állandó,
a többi mind változó,
jön, és elmúlik,
változik a szín,
és változnak a szereplők,
de mi vagyunk,
mert a szeretet gyökeret vert a lelkünkben.