Fekete István: Nádas

Aludtál-e már nádtető alatt,

láttad-e ott, hogy kel fel a nap?

Hallgattad-e szélben, hogy zsong a nád,

ha megérinti a virradat?

Ugye, nem láttad? Nem láttál semmit?

Se nádirigót, se kócsagot,

se a vadrécék kéktükrű szárnyát,

se víz mélyén rengő csillagot?

Raktál-e tüzet tavalyi nádból?

Füstje simogatta arcodat,

ha felkel a hold, és a lidércfény

táncol a tündöklő ég alatt?

Láttál-e ezer szárcsafiókát,

úszó fészket a nagy vizeken?

S hallgattad-e ködös hajnalokon

a vándormadár, hogy mit üzen?

És nádi széna volt-e a párnád,

millió béka a muzsikád,

imbolygó bagoly kedves barátod,

nyárson sült keszeg a vacsorád?

Fürödtél-e már csendben és fényben,

este, ha lobban a néma tűz,

s a nádas felett átszáll az álom,

s rádsóhajt lágyan a puha fűz?

Álmod ha őrzi millió nádszál,

és tartja feletted az eget,

neked adja a csillagos békét,

és megsimogatja szívedet.