Sírnak a fák

Már rőt avar zizeg talpunk alatt,
és elborítá erdőnk útjait.
Van közötte sárgásbarna, s zöldes,
de összességben rozsdabarna mind.

Míg lágyan hull a fáknak levele,
mintha egy-egy könnycsepp lenne az.
Egy siratódalt dúdolgat a szél,
téli álmot hoz majd, s új tavaszt.

Ne sírjatok ti ligetnek fái,
hiszen büszke derék törzsetek.
Hoz majd tavasz zsenge ruhát néktek,
bár tél jöttére levetkeztetek.

A tél nektek csak röpke álmodás,
mint éjszakai álom emberen.
Csak pihenőtök hozhat változást,
mint hullámzás az idő-tengeren.

Már a múlt mögöttetek maradt,
dús lombozat, fény, állatsereg.
De ami elmúlt, újra visszatér,
Bezár a kör, kitérni nem lehet.

Ti liget fái, mindent visszanyertek,
oly buja és dús lesz árnyas lombotok.
Ti kis rügyek, jövő szent zálogjai,
Tavasznak csókjára mind kibomlotok.